2011. április 8-10. között került megrendezésre Varsóban az V. Nyílt Lengyel Iaido Bajnokság, amelynek az utolsó napján 3. dan fokozatig vizsgát is rendeztek.

Ez volt az első 3. danig szóló vizsgaesemény Lengyelországban. A hétvégére a házigazdákon kívül igen sokan érkeztek Csehországból és Szlovákiából is, és személyemben egy magyar. Hogy miért mentem Varsóba vizsgázni? Egyrészt, mert Michal meghívott az eseményre (az általunk is ismert Michal Nowakowski, 3. dan, a krakkói iaido klub vezetője), másrészt pedig utazással együtt viszonylag kis összegből ki lehetett hozni az egész hétvégét.

Tavaly ősszel jeleztem Hunor szenszeinek, hogy ha egyetért vele, akkor magasabb edzésszámmal megkezdeném a felkészülést a 3. dan fokozat megszerzéséhez. Így már heti négy alkalommal (két reggeli és két esti edzés) gyakoroltam, és hamar el is ért a szokásos ízületi krízis. A könyököm itt fájt, a csuklóm ott… bár most már sokkal jobban tudtam ezeket a problémákat kezelni, mint korábban. A felkészülés során minden egyes kata megkezdése előtt az járt a fejemben, hogy ezt most úgy kell teljesítenem, mintha ott lennék Varsóban az ötfős bizottság előtt. Igen hamar el is jött az idő. Ott voltam Varsóban, és az előttünk 2. danra levizsgázott utolsó három fő után már mi következtünk: két jelölt 3. danra. De mielőtt tovább folytatnám, elmesélem hogyan is lettem én „a magyar beteg” Lengyelországban.

Egy héttel az indulás előtt szépen dossziéba pakoltam a vizsgához és az úthoz szükséges hivatalos okmányokat (segítségképpen a lista azoknak, akik most készülnek ilyen útra: kékkönyv (orvosi!), sárgakönyv, elnöki engedély a külföldi vizsgához, az előzetes elektronikus regisztráció kinyomtatott példánya, útlevél (mikor-hova), jegy (vonat/repülő), európai TAJ kártya, utasbiztosítás, készpénz, bankkártya). Csütörtökön reggel, az indulás napján, útban a Csengery utcába Hunor szenszeihez, már kissé fájt a fejem. Mondtam is, hogy még indulás előtt becsületből eljöttem, bár jobban tettem volna, ha inkább alszom. A nagyobbik lányom, amióta óvodába jár, elég gyakran meglepi a családot valami biológiai fegyverbe illő víruscsomaggal. Én is ilyenből kaptam egy adagot a lengyel utamra. Ráadásul nem csak megfertőzött a lányom, még szemtelen is volt. Amikor fürödtem a kádban odajött az ajtóhoz, és elkezdte énekelni: "Kiskacsa fürdik, fekete tóban anyjához készül Lengyelországba...". - repült is a vizes szivacs...

Csütörtök este nekivágtam a 11 órán át tartó vonatútnak Varsóba. A hatfős kupéban Párkányig (Stúrovo) egyedül utaztam. Ez lelkesítő is lett volna, ha nem kezdek egyre rosszabbul lenni. Néhány szükséges orvosságot amúgy is mindig viszek magammal (Aspirin-C, Kalmopyrin, Kalcium pezsgőtabletta, C-vitamin 500 mg). Ezeket most szép módszeresen el is kezdtem eszegetni. A Kalmopyrin jó kezdésnek bizonyult, de ha azt beveszed, hamarosan izzadási hullám jön rád. Ekkor melegem volt, majd később meg már fáztam a vonaton. Lázam biztos volt. Párkánynál gyötrelmeim fokozódtak. Felszállt két szlovák „mámocska”, akiknek Katowicéig (hajnali 4 óra) be nem állt a szájuk. Mintha a Muppet Show erkélyes két öregje ült volna velem szembe. Ráadásul már tényleg beteg voltam, így egyre kevésbé tudtam toleráns lenni.

Kora reggelre megérkeztem Varsóba, ahol nagyon hideg idő fogadott. Rövid angol nyelvű közvélemény-kutatás után pályára állítottak és el is jutottam a Sport Hotelba. Egy épületen belül volt az uszoda (szauna, pezsgőfürdő) a nagy sportcsarnok és több kisebb konferencia terem. Nagyon igényesnek tűnt, de én egyáltalán nem élveztem akkor és ott semmit. Nagy-hátizsákkal és karddal felvergődtem a másodikra a hotel szintre és a recepciónál szóltam, hogy meggyütem és hogy absolute off vagyok, le kell feküdnöm. Mivel látták, hogy valóban borzasztóan nézek ki és magyar is vagyok (lengyel-magyar két jó barát...) így a 13 órai szobaátadás helyett már 9 órakor betolhattam a magyar képem a hotelszobába. A recepciós csak annyit szólt hátra a főnökének, hogy akkor adom a kulcsot a magyar betegnek, és kissé együtt érzően mosolygott rám. Éreztem, hogy amikor egyedül fogom hagyni, kitör belőle a röhögés. Valahogy nem így képzelt el egy budo táborba érkező edzett(nek tűnő) embert.

Végre előttem a szoba és az ágy. Zuhany...ssssszmeg nincs meleg víz. Mindegy, a helyzetemen már úgy sem segít. Két tabletta Kalmopyrin és be az ágyba izzadni! 4-5 órás alvásra is volt időm, cél a délutáni szeminárium. Ott talpon kell lennem. Két óra múlva locsogott az ágy és mindenféle idétlen lázálmaim voltak: problémák jöttek elő és nem tudtam megoldani, volt valami az iaidoval is, de nem emlékszem, szóval alapos tudatrendezést végzett az agyam. A lázam lement. Jó, akkor együnk a hazai szendvicsből, mert legyengülni nem szabad. Ekkor éreztem át igazán, hogy a Sportszelet mindig külföldön a legfinomabb. A Sportszelet-honvágy egyszer már Japánban is utolért.

Délután 4 körül megjöttek Michal tanítványai. Ahogy bejöttek a szobába, megláttak egy falfehér figurát takaróval lefedve – mint az angol beteg ismert szobajelenete – de én még mocorogtam.
Jó fejek voltak, azonnal tele akartak tömni gyógyszerekkel, Ibuprofentől a torokfertőtlenítőig minden volt nálunk. Kicsit féltem is, hogy a sebészorvos Michal mit fog velem tenni.

Lassan jöttek az emberek, kezdett megtelni élettel a tábor. Én nem annyira.
Az eseményszervezésről csak annyit mondanék, hogy én 16:30-ra a szabályos reg-desk-open-re lementem. Ott a szervező bután nézett rám, amikor kifejeztem erős szándékomat, hogy most pedig az anyagiakat rendezném. Ezt másnap is megpróbáltam, sikertelenül. Sőt, a verseny úgy folyt le, hogy valójában a kékkönyvem, és az összes szükséges dokumentum nálam volt. Végül szombat délután tudtam fizetni, de addigra szerintem a magyar betegből az állandóan fizetni akaró idegesítő magyar név ragadhatott rám.

A táborban a magyar beteg híre együtt terjedt a betegséggel. Többen kidőltek, de szerintem nem én fertőztem, mert még a közös reggelire sem mentem el. Azonban hatással voltam a híresen szép lengyel nőkre is. Amikor egyszer a hotel előterében ültem, egy „sindenes” lány ült mellém és kérdezte, hogy honnan jöttem. Amikor közöltem vele a tényt, hogy én bizony magyar vagyok, sikoltó hangon csak ennyit mondott: Really?!! - és úgy nőiesen a térdére csapta a fejét, talán a meglepetését így nyomatékosítva, és úgy maradt. Én néztem, hogy most mi lesz, talán rosszul van, vagy mi. A megszokottnál mindenesetre lényegesen hosszabban nézegetett a szoknyája alá.

Tehát péntek délután további fél órás csúszással, végül 17:30-kor elkezdődött a vizsga mellett számomra legfontosabb esemény, a szeminárium. Itt számítottam arra, hogy Rodriguez szenszei (7. dan rensi) katáról katára lépve elmondja azokat a szempontokat, amikre majd a vasárnapi vizsgán is figyelni kell. Tisztában voltam azzal, hogy ebben az állapotban 22:30-ig nem fogom bírni. Másfél óra után már minden bajom volt. Olyan dolgokat produkált a testem, amiket még sohasem tapasztaltam iaido gyakorlás közben. Rengeteget hibáztam (a szokásosnál is többet :-)), a vágás végén alig bírtam a kardot megtartani (!), nem volt egyensúlyom, izzadtam, és olyan furcsán csúszott a kezemben a kard. A notonál már csak arra figyeltem, hogy ne döfjek a kezembe. Borzasztó volt. Úgy éreztem, hogy évekre távolodtam el a 3. dantól. Szerencsére 19:30-ra végeztünk a 12 katával. Én attól tartottam, hogy nem érek fel a szobáig, olyan rosszul voltam. Így sajnos pont a magyarok körében is ismert Andy szenszei kurzusát kellett kihagynom (Andy Watson 5. dan).

Szombat reggel további gyógyszer, drog és sok minden segítségével talpra álltam, hiszen következett az egyéni bajnokság. Egyetlen céllal mentem be a terembe, valahogy elfogadhatóan, becsülettel teljesíteni a katákat. Hamar túl is voltam a versenyen, jót gyakoroltam… Enyém a délután és itt a nagy lehetőség, hogy tovább gyógyuljak, hiszen másnap jön a vizsga napja. Ettem egy keveset, és irány az uszoda, ugyanis csak ott volt a hotelben forró víz.

Szombat este volt még egy „kötelező” program: a „sayonara party”. Egy lengyel iaidos lány felajánlotta, hogy menjünk együtt az étterembe, ő tudja az utat. Hát így még Tokióban sem sikerült elkavarnom, de végül odaértünk. Miután két napja alig ettem, az étteremben felszolgált hatalmas lengyel nemzeti marhasült bizony büszkén mosolygott rám, majd később alaposan feladta a leckét a gyomromnak. Dolgozott is szegény egész éjszaka. Az este során Rodriguez szenszei körbejárta az asztalokat, mindenkivel beszélgetet, érdeklődött a klubunk, stílusunk felől.

Vasárnap reggel kényelmes helyzetben voltam, mert a csapatversenyen nem indulhattam. Az egyszemélyes csapatokat nem preferálták. Úgy éreztem, hogy az egészségi állapotom is javult. Finom reggeli után volt időm alaposan átgondolni a 12 zenken katát, figyelembe véve a kapott javaslatokat. Andy szenszeijel megbeszéltem, hogy a csapatverseny végén, amikor mindenki elmegy ebédelni, lemegyek a terembe egy kicsit ráhangolódni a vizsgára. Nagyon készséges volt, mondta, hogy gyorsan megebédel és jön segíteni.
A sors valahogy sokszorosan is próbára tett ezen a hétvégén. Valaki ott fent úgy gondolta, hogy gördítsünk minél több akadályt ennek az embernek az útjába, hátha kiderül, nem is érdemes a 3. dan megszerzésére. Nem volt elég nekem ez a nyavalya, a vizsga előtt az egyik lány gondolt egyet és felkapta a kardtokomat karddal együtt – azt hitte, hogy az övé (?!) – úgy szóltam utána, hogy Sorry! khmmm… Bele se gondolok, hogy egy órával a vizsga előtt még a kardomat kellett volna keresni. Aztán a földön lévő kardomba egy másik lengyel jókorát belerúgott. Tisztelet a kivételnek, de annyira hiányzik belőlük a kultúra, hogy ilyenkor mit is kell tenni, vagy hogyan kell a teremben mozogni, viselkedni. Ő is csak úgy továbbment, de én még mindig higgadt maradtam. Aztán egy 4. danos cseh fiú felajánlotta, hogy az ukenagasimat javítja. Megmutatta bokkennel az ukenagasi kesza vágását. Úgy rácsapott a kulcscsontomra, hogy a teremben többen odafigyeltek a koppanásra. Szegény nem győzött bocsánatot kérni. Azonban ezt is megúsztam. És még mindig egyhegyűen csak a vizsgára koncentráltam. Ekkor már mellettem volt a lengyel 3. dan aspiráns is, így együtt gyakoroltunk közel egy órát. Nagyon hasznos tanácsokat adott Andy szenszei miközben azon vettük észre magunkat, hogy átrendezték a termet, és alakulgatnak a vizsgacsoportok.

A vizsga három területen egyszerre folyt: mudan, sodan, és nidan-szandan. Természetesen a fő bizottság (az öt szenszei) a mi területünket felügyelte, a többi vizsgát a 4. danosok bonyolították le. Nagyon tetszett, hogy fél órával a vizsga megkezdése után már mi következtünk. Ekkorra a másik két vizsgahelyen is véget ért a „csata”, így mindenki minket figyelhetett.

Számomra ezen a vizsgán a legtöbbet a hangulat adta. Sikerült megtartanom nyugodt lelkiállapotomat, csak annyi feszültség volt bennem, ami feltétlenül szükséges az összeszedettséghez. Hogy ez a betegségemnek, a „haza-akarok-menni-már-végre” gondolatnak, a jó felkészülésnek vagy bármi másnak köszönhető, nem tudom, mindenesetre jó eszköznek bizonyult indulataim, gondolataim, aggodalmaim féken tartásához.

Amint kitették a falra a sikeres vizsgázók sorszámait, igyekeztem elhinni, amit látok, vagyis hogy az én számom (302) is ott szerepel. Sikerült! Azonnal szaladtam tollal és papírral az öt szenszeihez a technikai és egyéb hibáimért. Én voltam az egyetlen, aki ezt megtette, és ezt nem nagyképűségből mondom, csak lehet, hogy jó helyen gyakorlom a budot!

Íme egy-két gondolat a javaslatokból:
 Figyeljek oda a lágyság-keménység jobb kimutatására;
 Szeiza testtartásnál a csípő feszít, az ülést ne tekintsem kényelmes pozíciónak, hanem ott mutatnom kell, hogy ha rám támadna valaki, bizony nagyon veszélyes tudok lenni;
 A szanpogirimre, de több másik katámra is azt mondták, hogy „túl kedves vagyok”.
Ezek a tanácsok a hétvége legfontosabb pillanatai voltak számomra.

Hogy miért is mentem Varsóba? Betegen? Egészen vasárnap 14:10-ig úgy tűnt ez volt életem legrosszabb döntése, 20 perccel később pedig a legjobb. Ilyen az ember? Talán. Nekem ez nem volt kérdés, tudtam, ha két lábon képes vagyok járni, akkor elmegyek Varsóba, mert elhatároztam, hogy vizsgázok. Az, hogy a körülmények nehézséget okoztak, vasárnapra több erővel és önbizalommal töltött el, mint ha mindez nem történt volna meg. Ha képes vagy a nehéz helyzetben ugyanúgy összeszedett lenni, az azt jelenti, hogy a körülmények kevésbé befolyásolnak téged, te a szintedet hozod, és véleményem szerint az iainak ez az egyik fő mondanivalója.

Még a vizsga előtti este nézegettem Iwata szenszei képét és eszembe jutott, hogy még a gondolatomból is ki kell irtani azt a kézenfekvő dolgot, hogy a körülményekre hivatkozva elhalasszam a vizsgát. Akármi is lesz velem másnap, én ott leszek. Ha Iwata szenszei 80 éves kora felett is képes volt bemutatókra, akkor én 36 évesen egy kis betegséggel hogy ne lennék képes vizsgázni.
Hazaérve Budapestre, a doki, amikor vizsgált nem volt túl barátságos velem, és kiírt egy erős antibiotikumos kezelésre. De ekkor én már átértem a túlsó partra.

Köszönetemet fejezem ki Hunor szenszeinek és a dódzsóm tagjainak, hogy segítettek a felkészülésben.

Füleky András